A végtelen pontba vesző út
két oldalán, csak menetelnek
az ősidőktől itt élő fák,
kezeiket rezegve rázzák,
millió levélujj pengeti rég,
a néma hárfán zengő csönd zenét.
Lágy lebbenő karjukban fészek,
féltő gonddal nyújtják az égnek,
kis borzas üstökű fiókát
árnyék ág cirógatva ébreszt ,
majd zúgva-ringó táncába kezd,
az erdőn lakó százarcú tündér,
és a fátyolba burkolt pipitér.
8 hozzászólás
Kedves Boszika!
Tetszett nagyon a versed, elképzeltem magamban ahogy valóban úgy alakulnak a képek, ahogy leírtad és egy szép tájat, egy kellemes hangulatot érzékeltem magam körül. Gratulálok hozzá! Üdv. Szilvi
Igazán köszönöm Szilvikém! 🙂
szeretettel. Erika
Imádok az erdőben sétálni! Épp ezekért a meghitt pillanatokért amit lát az ember. Szépen leírtad!
szeretettel-panka
köszönöm Panka! :))
Kedves Boszi!
Jó ez a dinamika, skandálni lehet végig a versed. Szépek a költői képeid.
Barátsággal: Noémi
Köszönöm Noémi! 🙂
Álomerdőt varázsoltál elénk szép szavakkal.
Szeretek ilyen képeról, tájakról, erdőről, természetről olvasni.
Szeretettel: Kata
Köszönöm Kata! 🙂