ajkaidon elhal a szó
titkolod ám felragyogó
könnyeidet észreveszem
árnyak ölén erdei tó szép szemeden
néma panasz értelek én
túlkiabál éj peremén
megremegett fán a levél
sóhajokat messze sodor búsan a szél
éj derekán elkap az ár
gondolatom mint a madár
révedezőn messzire száll
s vert kutyaként lábad elé visszatalál
13 hozzászólás
Kedves Antonius!
Én is értelek téged! 🙂 Szép érzelmes vers, valóban elmélkedésre ad okot és indokot. Érdekes lehetett a szituáció (vagy vélt szituáció), amely alapján ez a vers született. Üdvözlettel: Szilvi
Kedves antonius!
Elmélkedésed engem is megfogott…
Mikor a megértjük a néma panaszt is,
lélekben megvan az egység is! 🙂
Tetszettek soraid!
Szép, jó volt olvasni.
Zsu
Kedves Antonius!
Először elolvastam, másodszor már eldaloltam, szép és dallamos, simogató vers.
Szeretettel: Angie
Nagyon szépen köszönöm mindannyitoknak a figyelmet és a kedves, elismerő szavakat.
Üdv. a
Ez aztán a ritmus, ez aztán a Vers!
Gratulálok, és nagyon örülök Neked!
Én is Neked kedves Andrea. Köszönöm.
Csatlakozom az előttem szólókhoz, valóban nagyon szép.
Csak egy kérdés: A központozás miért hiányzik?
Delory Nadin
Mert nem tudok rendesen központozni. (Kányádi Sanyi bácsitól tanultam.:-) )
Köszönöm, hogy megtiszteltél. a
Kedves Antonius!
A verseidet a tartalmuk miatt kedvelem. Ebben a versedből is érzékelhető az empátia. Ezért tetszik. Jó volt olvasni.
Üdv: Ági
Kedves vagy Ági!
Köszönöm a látogatásod.
Üdv. a
A természeti képek ütközése a gondolattal csakis jó verset szülhet:–)
Tetszik e kettősség, a látszólagos harmónia, kedves Antonius.
Szeretettel
Emese
Emese kedves, köszönöm a látogatásod.
Üdv. a