Erzsi, tizenhat éves kora óta reménykedik,
huszonöt éve vár szüntelen és egyre nyugtalanabb.
Háromszáz hónap vágyott reménye, ígérgetése
űz vele tréfát és Erzsi minden hónapban
gyermeket váró álmaival meghal egy kicsit–
havonként belebetegszik, mert nem fogan.
Szomorú és azt mondja nem szereti őt az Isten!
Életét ostorozza, magát vádolja: miért született így,
és összetörik, itt hagyják őt az elhúzó, meddő hónapok…
Remény-készített álmokat hord babára váró öle,
rendíthetetlenül néz mindég az újabb holnapok felé.
Csodálom vágyas akaratát, amivel élni képes így
azt, hogy háromszáz hónapja vár egy csodát:
várja ígérhető anyasága szent állapotát!
Látom nap, mint nap–keserves neki így az élet
és Erzsi, egyre komorabb és szomorúbb lesz:
sűríti maga körül a sugárzó csendességet,
hiszen huszonöt éve gyermeket vár szüntelen.
Az időben rettenetes valóság dobálja őt ide-oda, de Erzsi
tavasztól, tavaszig gyermekáldásért imádkozik és vár,
és minden hónapban maghal egy kicsit.
2 hozzászólás
Kedves Inda!
Jól domborítottad ki írásodban a reménytelenséget és a reménységet!
Remélem, ha ennyire akarja, meghallgatásra talál az égieknél!
Gratulálok! Virág
Kedves Virág!
Ismertem Erzsit, sajnos hiába várta a babát és várja azóta is. Később megtudtam, hol merre jár, mit csinál: él, csak él a betöltetlenül maradt vágyával…
Reményed valódiságában nem kételkedem s az ő nevében is köszönöm s egyszer majd átadom neki, talán reagál majd rá valamiképpen…
Köszönöm, hogy olvastad, emlékeztetőnek írtam, hogy sok ilyen Erzsi várja, várja, hiába várja kisbabáját.
Üdv. szeretettel, Inda.