testtelen fekszem
lelkem izzik porrá lesz
alattam feneketlen a mély
sátrat bont felette a jövő
közte kincset keres a némaság
belefullad a majdani szó
remeteséget fogad
züllött korának vége
imára nyújtja kezét
az ég harmonikái felé
megnyílik mi eddig összezárt
friss zápor mossa
az iszapos köveken
a könnyeket