A felhőket nézve rád gondolok,
Vörösen izzik még a napkorong,
Mígnem az alkony elmossa tüzét,
Nem látszik már csak sötét messzeség.
Egyre forgolódom ágyamon heverve,
De az éjszakának nincs altatni kedve,
Ébren tartja szemem a csillagos égbolt,
Melynek útvesztője ezer világot hord.
Hosszú órák telnek míg láthatlak téged,
Tűnődő nappalok és álmatlan éjek,
Egyre csak azt várom mikor jössz felém,
Mikor látom arcod amely csupa fény?
Mikor foghatom meg piciny kis kezed?
Mikor mondhatom, hogy olyan jó veled?
S ha az órák gyorsabban múlnak,
Boldog percek lábamhoz borulnak.
Válasszunk csillagot fenn a sötét égen!
Utazzunk együtt mindig kéz a kézben!
Egy legyen szerelmünk amely mindig bízik,
Mint egy rózsaszál mely örökké nyílik.
Sűrűn kavarog érzelemnek árja,
Csapongó gondolat elmémbe zárva,
Érzés mely legyűri most a józan észt,
Mégis jólesik egy simogató kéz.