elfelejtettem, vagy elhagytam,
vagy levágták rólam, mint egy színes karszalagot.
a reménytelenséggel is felhagyva
megsemmisültem, ez így nem én vagyok.
fáj hiánya, s ki látja egyedül is körbeállja,
s nem őt kiáltja, csak felé… görbe lába
emléke csak lábnyom, édes álom…
s én eladtam, hogy vegyek mámort
belőle. de hogy így lépjek el tőle,
hogy kezem is remeg, ő meg
ott van valahol összekuszállva…
belegabalyodva dús szakállba,
bús magányban… húsra vágytam,
s csontot kaptam. utam kába,
sutba vágva agyam eltompult,
a világból én nem akarok exodust…
bűnbakot keresve is megtalálom magam,
szavak emberének hangja apad.
megfordulnék az idővel,
mert a koromat már kinőttem…
por vagyok, szétmálok, kiégtem,
nem értem milétem,
hollétem is holt a holttérben. ki lettem?
hogy veszthettem el
kis nevem.
6 hozzászólás
Kedves Dende!
Ez nagyon szomorú! :'(
A szomorúság verselés szempontjából jó, de az élet szempontjából nem a legszerencsésebb.
Ez a vers nagyon jó, ezért is adok rá ötöst. De azért jobb hangulatot is kívánok!:
Faddi Tamás
kedves Tamás!
köszönöm az olvasást és a hozzászólást! =)
mindenki életében vannak bukkanók. ez egy volt.
üdv, d
Én meg még azt is tudom, ugyebár, hogy mi miatt írtad. Szerintem ez a legjobb versed.
Legyen végre nagy neved és nem hagyod el.
Szeretettel: Ngaboru
kedves Gabi!
bocs a késésért. köszi, hogy olvastál! egyszer biztosan nagy nevem lesz, ahogy neked is, ha beindul teljes gőzzel a VESE =).
üdv, d
Hú, ezt még ízlelgetnem kell, mert nem teljesen értettem, de valami mégis nagyon tetszik benne… Még visszatérek rá 🙂
szia Kalina!
hát igen, van egy kis háttere, ha szeretnéd, elmondom, mire is íródott igaziból=).
üdv, d