Kicsit úgy érzem néha
mintha meg lennék átkozva
hiába teszek bármit
nincs már mit várni.
Aztán máskor, ha jobb a kedvem
fürdőzök az örömben
boldognak érzem magam
és a világ gondtalan.
Egymást váltják ezek az érzések
köztük napról napra élek
bár néha attól félek
hogy mindig csak egyedül érzek.
Ha nincs kivel együtt szenvedni
annak egyedül sem lehet örülni
pedig jó lenne vele leülni,
bele kell ebbe őrülni…
Nehéz nekem ez ellen tenni
pedig csak elő kéne venni
a lélek leghátsó pókhálós polcáról
azt a kedves „én” maszkot.
És hordani bátran, vagányan
nem törődve a magánnyal
szemébe röhögni az életnek:
Kár volt engem még temetned!