Beleőszülök ebbe a télbe,
hajamba deret lop az idő.
Arcom hideg ostromolta,
kiégett mosoly-temető.
Szemhéjam lehullt falevél,
ajkam kicsorbult, kék penge.
A monoton hulló eső
mintha szívemből eredne.
Két kezem két konok ököl,
tíz ujjam tíz tavaszba ér.
A bőröm alatt lobogó nyár
örök túlélésre ítél.
2006. január 2.
6 hozzászólás
Nagyon szép, finom ívű, lágy – nekem ez a benyomásom róla. 🙂
Örülök és köszönöm 🙂
Nagyon szép vers lett. Csak gratulálni tudok hozzá! Csodálatos, hogy vannak ilyen emberek, akik ilyen gyönyörűen fejezik ki magukat.
Nagyon kedves vagy, köszönöm szépen 🙂
“bőröm alatt lobogó nyár”….ez tetszett a legjobban!
Csodaszép vers, gyönyörű hasonlatok. Jó érzés volt olvasni!
H.
Köszönöm, kedves Hayal 🙂