A Hold üres tányérja köré
őzszemű – csillagok pergetnek könnyeket,
s ha megnyugodnak,
tetszhalottá lesznek,
mint éjjel szunnyadó női kezek.
Füzek ágain csámcsog a magány,
ezüst – hímzés foszlik az ég abroszán.
Letakarja szemünk a Mindenható
ha utunk fölé mosolyt tereget,
csak akkor sír fel,
ha lángoló csipkebokrában nyüszít a szeretet.
Szűkös időnk fában elvérzett villámcsapás,
s míg holnap pókhálót szövöget,
mámorból sarjadt ifjú kezek
hamvasztanak emlékkönyveket.
4 hozzászólás
Elképesztően szép képekkel tárod elém az elmúlást…
Üdv: Klári
Nagyon köszönöm!
Ismét gyönyörű verset írtál kedves Tímea !
Szeretettel gratulálok: Zsu
köszönöm Susanne