Fád alatt ültem

Halk koccanás, mit ablakodon ejt a lélek,
Amikor odakintről, hozzád benézhet.
Oly szépnek lát, oly csuda irigyeltnek,
elnézi arcodat, mossák esőcseppek.

Egy fa alól jöttem, neked nevelt fa volt,
sokan dicsértek, fülem felfogta a szót,
Úgy tudom, várod mosolyom, segíts, feledj;
Jöttem újnak, s leszek régi képkereted.

Fád alatt ültem, neked nevelt fa rezgett;
Sokan dicsértek, s rájöttem, ki metszett..
Nem bírtam ott maradni, jönnöm kell ide,
ablakodnál öntöm ki szívem, elődbe.

Jövök égve, s most egyszer csak megvirrad.
Elmondom, mit ettem, mit ittam, te hallgasd.
Ébred illatos éjjeli nap, hangya mécsese,
Árnyakat fest, rajzol tengeri kékre,

Engedj te melléd mindennap engem:
Mozdul a huzatos fuvallat, egy utca szélen,
Átszalad, motoz, illatos blúzokban pihen,
kutatja pajkosan, kuncogva kóstolgat
bimbókat, szép nyakat simogat, csókolgat.

Fordul át szép nyakadon büszke fejed,
rám tekint, kéreti szememet, epeked,
pillantja fogsorom, mutatom, s vagyok
asszonynak óhaja, tudója, szemem csillog,

Amikor kimondanám, veled nincs harag,
Lógna bizalom zápfoga, mint a harang.
Mégis elkezdenék enni egy almát
jó, na, senki nem kérte el a csutkát,
Így került a porba… Abba még kiharap?