…Sokszor még csak értelmét sem leltem.
Hát hol az igazság vagy bármi az egészben?
Épp oly ismeretlen mint amennyire érzem!
Megérteni mind ezt,
mikor nem kapaszkodhatsz segítségül a hittben…
Csak az űr mi bennünk ragad.
Az árnyék mi árnyéktalan!
Vágyakozni, folyton, mind sem tudva.
Hogy a vágy, létünk nem létező cinkosa.
Csak a mámor, mi elfedheti sorsunkat!
Így az egésznek meg mi értelme volna?
És ha így van, lehetne hát máshogy is?
Az életet és létet is kísérti a másik is?
2 hozzászólás
“Sokszor még csak értelmét sem leltem.” Felnőttként talán már mindenki átélte ezt az érzést, aztán jött valaki/valami, aki miatt ment tovább a verkli, de előfordult, hogy csak egy kis idő kellett hozzá. Kisüt a nap, a kisgyermek rám mosolyog, kinyílik a virág és az illata elvarázsol. Van egy olyan mondás, hogy mikor leér az ember a gödör mélyére, onnantól már csak felfelé vezethet az út.
Szeretettel: Rita
Köszönöm a támogató, biztató szavakat!