Az ősz arany lepelt terít a tájra,
a színeikbe burkolózva leng
a fák eloldozott levélruhája
az ágait takarni képtelen,
szemérme oly sajogtató a szélben,
akárha volna bár reménytelen,
de bájait mutatva szenvedéllyel
akarna lenni végre meztelen.
Gyönyörködöm buján ezer neszében,
szerelmeim suhannak éledőn
e végtelen varázs itatta széllel
kerengve kerteken, s a dombtetőn,
amint a parti kispadunkhoz érek,
bevésve olvasom nevünk a fán,
hiába száll velünk tovább az élet,
e jel sokáig ott marad talán.
6 hozzászólás
Kedves Imre,
gyönyörködöm a versedben, és nem tudom pontosan elmondani, mit érzek, csak azt, hogy megtalált a hangulata, rám is telepedett, ez jólesik.
Csodájára járok, hogy mindig tudsz újat mutatni, bizonyítani, hogy a kötött formákban bizony, lehet szabadon szárnyalni.
A tűpontos hatodfeles és ötös jambusok nem mennek a tartalom rovására, könnyed, lírai hangvételű, dallamos marad.
Gratulálok, köszönöm az élményt! 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kedves Kankalin!
Mint mindig, úgy most is boldoggá tett látogatásod.
Köszönöm megtisztelő soraid.
Barátsággal, Imre
Kedves Imre!
Csodaszép vers!
Barátsággal.sailor
Szép napot!
Kedves sailor!
Örülök, hogy tetszett.
Barátsággal, Imre
Kedves Imre!
Engem is megfogott ez a csodálatos vers, tudtam azonosulni a hangulatával.
Üdvözlettel: Tibor
Kedves Tibor!
Örülök, hogy olvastad.
Barátsággal, Imre