Havas a táj, fehér hajnal köszönt.
Az égi bárányfelhő, mind a Földre
Költözött, beborít ágat, háztetőt.
Hópihe-bundába bújtak az ágak,
Tél-anyó vet véget őszi lombhullásnak.
A magasság mélyre hullt. Fáradt.
Föld lett otthona kristálycsillogásnak.
A mennybolt ráhajol mint opáltükör,
Benne forgó gömb, tört-fehére tündököl.
Meg, meg villan bokája! Milyen kacér!
Míg kölcsönbundája, tükrére visszatér.
Szemem falja a csodát, csak ámulok.
Háztetőkön, hófogók. A fehérben,
Feketén csillogó apró ablakok.
Hajlok, s a fehér hajnalba harapok
3 hozzászólás
Gyönyörű telet festettél! 🙂
Gratulálok Marica, remekbe szabott verset kanyarítottál a télről, a hóról, képeidben mind ott van kacér, de veszélyes szilajsága. Benned méltó partnerére talált.
aLéb
kedves Boer, és aLéb!
Ma öröm körülnézni a hsz.ek között:)
Köszönöm nektek:))
Imádom a hóesést,
A tisztaság jelképét,
A hófehér tájat,
Ahogy a hópihe jácchat.
Libegve táncot járhat
Amilyen könnyed, súlytalan.
Kitátom számat boldogan,
Imádoma hopelyheket,
Mikor csiklandozzák nyelvemet,
ahogy olvadnak hegyén ,
Mind, mind imádom én.
Ahogy mindent betakar,
(Akkor is ha vihar kavar)
Mocskot, szennyet a föld ölén,
Mint szeretet gyermekének
Bűneit, anyai kötény.