Fekete kupolákba
csapó villámok, téglákon
áthatoló elektromos őrület,
szívek burkát
széthasító ostorok.
Acélláncok összefűzte,
soha ki nem mondott
szavak egy rácsok
felszabdalta bálterem közepén.
Állnak. Nézik a semmit,
bámulnak előre és vissza,
a tér magába fagyva
megváltásra vár.
Kék vénákban keringő
öröklét-vér,
a hatalom
mozdulatlan tébolya.
Felhangzó, majd elülő
sikolyok, áram átjárta,
fekete bársonyleplek
spiráljában rángatózó kezek.
A lovasok most
a két nem-létezés
közti üvegfolyosón
vágtáznak át.
1 hozzászólás
Szia Balázs!
Nagyon szép szó-kép, hasonlatokat használsz, de nem tudom , vagyis próbálom érteni a hangulatot, vagy az empátiát, vagy bármit…de nem megy…
Mert különben nagyon elgondolkodtató, ha ez volt a célod vele, akkor maximálisan elérted, és akkor nagyot gratulálok!!:))