Sűrű, sötét ködben,
Sápadt holdfényben,
Bűn alatt a mélyben,
A Halál ölében.
Ó egy út áll előttem.
Ez egy a végzetem.
Feketén kikövezett,
A Pokolba levezet.
Fákják között,
A hajnali fényben,
Égő szívvel,
Oly nagy reménnyel!
Ezer és ezer,
Apró emlék.
Elszórt szilánk,
Én összeszedném!
De már nem merem,
Ezt nem lehet!
Egy új lépést kell megtennem,
Igen ez fáj,
Fáj énnekem,
És fáj, mert ez a végzetem!
Tőr a hátamban,
S a két kezem,
Nem éri el! Nem és nem!
Hiába minden!
Erőm elhagyott,
Minden ujjam már megfagyott.
Gyulladj fel!
Te utolsó árnyék!
Ha veled égnék,
Én úgy is hánynék!
Tőled minden porcikám
Távol áll!
Neked ez az érték,
A kínhalál!
Összetörsz,
És tovább állsz,
S végig néznéd,
Ahogy szenvedek!
Na dugd csak ide
Azt a hülye fejed!
MIATTAD ÉN NEM HALOK MEG!
LÁBAIDRA ÉN NEM TEKEREDEK!
S A SÖTÉTBEN SEM VESZEK EL!
DE MOST URADKÉNT VESZLEK EL,
APÁDTÓL, AKI AZ ÉLETED,
BOSSZÚM ESZKÖZE A KÉT KEZEM!
VÉRED, IMÁD FOLLYON,
AKÁR A SÁR!
Im itt a Pokolban,
Új életed megkaptad.
Ugyan az a föld,
S az emberk is talán
Még ismerősek.
Nesze ez hát ami jár,
Összetört világ és hazugság.
Éllj hát úgy akár az ember,
Mint álmodik, s egyedül kel fel.
1 hozzászólás
Kedves Becse!
Gratulálok a versedhez.
Kemény, de igaz.
megírtad miért is kell tisztelni az állatokat.
Óriási ágazságot olvastam ki ebből a műből:
" Az ember az mebernek farkasa"
További sok sikert.
Üdv: Béla