Elmegyek egy helyre, ahol nem kereshetsz,
Nem találsz rám soha, többé nem nevethetsz,
Se rajtam, se máson; kit az arcod rabul ejtett.
Elmegyek majd oda, ahol mindent elfelejtek.
Nem ér többé utol, átkos boldogságod,
Nem zavarhatsz akkor, mikor jónak látod.
Eltörlöm emléked, nem tudsz megkeresni,
Létezésed nyomát, el fogom temetni.
Önmagammal együtt, hogyha ez a módja,
Halál, jó barátom; biztosan megoldja.
Nem átkozlak gyáván, nem mondom szemedbe,
Nélküled létemnek, nincsen sok értelme.
Önző vagyok, tudom; nem lehet tagadni,
Nálam marad mindaz, mit át akartam adni.
Megfeketült szívem, itt dobog mellettem,
Sötét viharfelhők, vonulnak felettem.
Elhagyom e földet, vagy az hagyott el engem,
Könyvedet becsukom, mert nem hagytad felednem,
Én is ember vagyok, és nekem is van lelkem.
6 hozzászólás
Remélem, nem komoly…
A magunk választotta halál nem old meg igazán semmit. De hát a költői szabadság… itt csupán erről van szó, ugye?
Mit szeretnél hallani? Ha úgy lenne, gondolod megmondanám?
De nincs úgy, csak muszáj volt kiírni magamból 🙂
Nem mondtam olyan hülyeséget, a vége felé van, aki megmondja, ha szeretné, hogy lebeszéljék róla….
Örülök…:)))))
Én nem az a fajta vagyok, de azért kedves, hogy aggódsz 🙂
Szia!
Én csupán haragos versnek mondanám. Nem érzem ki belőle a halál igazi fenyegetettségét. Düh és elegáns bosszú és egy frappáns összegzés. Ne is add magad könnyen!
Üdv
((Zoli
Kösz, Zoli! 🙂