Mikor lábnyomod besüpped a friss illatú rétbe
mikor a szántóföld végtelene színed elé térdel
mikor a napsugarak átszelik az erdő lombjait
s meghallod a madarak csengő hangjait,
miközben bársonyos szellő érinti meg arcod
megérted azt, a háború nem a te harcod
de lépni akarsz, jobbá tenni a világot
s fegyver helyett küldesz mindenfelé virágot,
aztán békét lehelsz a feltámadó szélbe
mely messzire viszi gondolatban mérve
majd esőt kívánsz az égfelé fordulva
szelíden, lassan, nem keményen mordulva,
és bízol abban, mit a szél szerte-fúj
az, az esőcseppek hátán a földbe búj
amit egyszer tán a napocska felszárít
vagy ha nem, a sebes folyó elszállít,
s behálózza a földet, mint éltető véráram
így nem lesz többé, ez csak az én váram,
a kilehelt békéd lecsendesül valahára
szívvirágok rajzolódnak az ég homlokára
s béke száll a földre, hol lélek érint lelket
de nem történik más, kéz ölel meg embert.
2 hozzászólás
Senkié sem a háború, mégis a legtöbb embernek (talán mindenkinek) muszáj harcolnia, küzdenie, kedves Éva. Ha más nem, önmagában a rossz ellen… "Nincs békesség csontjaimban vétkeim miatt…." "…mert a jövendő a béke emberéé."
Nagyon sok gondolatot hozott fel bennem versed, köszönöm..
Szeretettel: gleam
Kedves Éva!
Egyezek az elöttem szólóval!
"Nagyon sok gondolatot hozott fel bennem versed,"
Gratulálok:sailor
Szép napot!