Minden reggel rámnyitja az ég,
Hatalmas fényes napszemét.
S figyeli bátortalan létemet.
És óvatosan megmelenget.
Este holdszemével altat el,
Csillagfényes szép mesével,
S egy kertbe viszi lelkemet,
Hol törékeny álmokat nevelek.
Csodás éjjel nyíló virágok ezek.
Reménnyel öntözöm mindegyiket,
S mikor új hajnalon felébredek,
Napszemével újra látja az ég,
Bátortalan félszeg létemet.
Süt rám a nap s árnyakkal integet.
Akkor is süt rám ha bánatom van,
S akkor is ha boldogan nevetek.
De mindíg próbálja bátorítani,
Félelemtől reszkető szívemet.
Félszeg létezés
By Anubis
4 hozzászólás
Szép. Nekem nagyon tetszik a kép, ahogy:
“Minden reggel rámnyitja az ég,
Hatalmas fényes napszemét.”
és még idézhetném a sorokat tovább…
” A szó, a hang, mit ér
Ha nincs mi benne él
Csak dobbanásnyi vér
És máris úgy zenél!”
Nagyon tetszik, jó a megszemélyesítés is.. 🙂
Nagyooon aranyos! A naiv kis Kis herceg jutott róla eszembe….
Az eleje mintha rímelne, de ez a vége felé már nem látszik…
Akkor is tetszik!!!!!!!!
Ilyet még nem hallottam, sőt erre még így nem is gondoltam!
Nekem is nagyon tetszik! A végén is ott vannak a rímek, persze, az igaz, már nem annyira, de az eleje zseniális, maga az ötlet és ahogy meg van írva!
Üdv
Zsázsa