Fergetegben

Fergetegben vergődök kiszáradt ajakkal,
Ereimben táncra perdülök a kábulattal.
Merev szemeim mögött köd száll alá az értelemre,
Véget nem érő utazásnak tűnik ez a végtelenbe.

De hiába ostromoltam a csillagok egét,
Reggelre újra érzem testem melegét.
Egy csepp fájdalom, s még egy csepp bánat,
Szememből hullnak, földre esnek, s némák maradnak.

Rég az ajtómban áll, s kopogtat egy nemes érzés,
Hallom a múzsa hangját, egy dalra való felkérés,
Melyet játszani kell, míg lelkem húrjai el nem szakadnak,
De a félelem láncai fogságban tartanak.

Nem lehet, még nem enged a fény,
Béklyóba veri szívem, melyben még él a remény.
A régi tűz halvány lángja még a magasba csap,
Űzi a vándort, küzdjön, míg halálos sebet nem kap!

S mindez a holnap harca a tegnappal,
Hazárdjáték a legnagyobb játékossal, a Sorssal.
Ami nekem adatott, az a ma pillanatai,
Életem elveszettnek hitt homokórájának percei.