Nyakunkon a foci-vébé,
minden mérkőzés a népé.
Leülök a tévé elé,
s elszundítok este felé.
Hajnal-tájban ébredezem,
csupa csipa a két szemem.
Nem tudom, hogy mi az ábra,
bár itt ültem, s mindhiába!
Ki jut tovább a mai nap,
s ki esett ki, melyik csapat?
De azt tudom, hogy nem maradt
már több söröm,
ez nem öröm!
Sajnos innen vizet iszom,
és hogy ki nyert, találgatom.
….Most jutott csak az eszembe,
két meccsnek vagyok vesztese,
még az elsőn aludtam el,
és aztán sem ébredtem fel…
Ha a magyar válogatott
meggypirosban most volna ott,
nem aludnék, az hétszentség,
végigvirrasztanám meccsét!
Ha kell a döntőig nézném,
s néhány sörrel megtetézném.
Várnom kell arra pár évet,
négyet? Talán huszonnégyet?
…Addig választok kedvencet,
abból, akik tovább mennek!
Máskor többet kell söröznöm,
közben szemeim dörzsölnöm,
hogyha nem maradok veszteg,
végig szurkolom a meccset!
1 hozzászólás
Kedves Alberth!
Nagyon tetszett a versed, hisz rám is illik, és azt hiszem sok másra is.
Én fel szoktam venni a meccseket, ha elalszom is, legalább az eredményt tudjam, hisz benn a gyárba, reggel, már az öltözőben erről szol minden, és persze nem akarok tájékozatlannak látszani.
Tetszett.
Üdv: harcsa