Csak néztem az arcot,
mely egykor még mosolygott.
Szóra nyílt a száj is, szorított a kéz,
s most beteg szemed riadtan néz.
Ajkam kiszáradt,
szenvedem, ahogyan szemed fáradt,
reménytelen sötétséggel tekint felénk.
S a fájdalomnál nem lát elébb.
Fakó, szürke bőröd,
Gyengéden ölelik a puha párnaöblök,
S még sápattabbnak tűnsz tőle.
Nem tudsz szabadulni belőle…
Béklyóz a kín,
S az nem segít, hogy mindenki sír
körötted. De te hiszed,
Ez rajtad kívűl nem fájhat senkinek.
2 hozzászólás
Szia Lindi!
Ez egy igen szomorú, mondhatnám megrázó vers. Nem hiszem, ha tévedek, hogy egy nagyon súlyos betegről írtál, aki nagyon közel áll hozzád. A témától függetlenül szép a versed.
Üdv
((Zoli
kedves zoli,
sajnos azóta akihez írtam, már nincs közöttünk. az utóbbi időben két szerettemet is tragikusan, egyik napról a másikra veszítettem el. így nem nagyon tudok vidám témákról írni. köszönöm!
l.