Ejts ki tenyeredből, Istenem,
és hajszolj halálig, ha lehet.
Ne engedj pihenni egy percre sem.
Eressz rám szelet, viharokkal tépess.
űzz utakon át, bocsáss rám telet.
Így leszek élni képes.
***
Az arcod az arcom maradt,
nem változott meg semmi.
A világ hiába hasadt,
nem tudok szeretni.
Még mindig Te vagyok,
hiába mutat a tükör más képet,
s ha ezért meg is halok:
még mindig én vagy, ha rád nézek.
***
Tenyeredből, Istenem, engedj kizuhanni,
nekem hajsza kell.
Nincs időm sehol megpihenni,
csak a fohász felel:
ne könyörülj rajtam!
1 hozzászólás
Kedves Miléna! Nagyon megrázó hangvételű a versed, nagyon megfogott. Köszönöm, hogy megírtad és hogy most olvashattam:)