Földi csillag

Világra mikor feszített
Az én drága jó anyám,
Madárdal szólt, és repdesett
Pillangó az orgonán.

Kukorica sorát hányta,
Gazdára várt mindahány:
Gyermekágyi kábulásban
Kapálni ment jó anyám.

Aztán ha a szorgos keze
Bármihez is hozzáért,
Minden arannyá vált tőle,
Ráadásul nem kért bért.

Egyetlenegy fizetsége:
Fénylő szemek erdeje.
Ha ránézett hat gyermeke,
Újult fogyó ereje.

Sorsunkat mindig vigyázta,
Velünk sírt, vagy nevetett,
Szívében nem is volt soha,
S ma sincs más, csak szeretet.

Szeretetét széthintette,
Mégsem fogyott, inkább nőtt,
Hat gyermekből így nevelve
Négy férfit, és kettő nőt.

Szíve aranykupolája
Csak miértünk dobogott,
Zokszó nélkül, dudorászva
Végezte a robotot.

Tündér lelke szép palástja
Dédelgetve betakart,
Fejünk fölül elhárítva
Baljós árnyat, zivatart.

Zord sorsáért, szelíd lelke
Szívjósággal fizetett,
Szobra címe ez lehetne:
„Az anyai szeretet.”

Hogyha majd Kháron-ladikján
A túlpartra indulok,
Anyám lelke vár majd reám,
S üdvözöl: Isten hozott!

Lelkem lelkébe takarja,
Mint testébe testem rég,
Simogatón szól a hangja,
És nekem mond új mesét!

„Azt mondják rég az emberek,
Hol halott van, csillag hull.
Meglátod, most másképpen lesz,
Meglátod, most csillag gyúl!”

Anyám mesél, elmerengőn,
Drága szava szent nekem:
Ám összefont lelkeinkből
Csillag is csak egy legyen!

Égre-néző! Ha az éjben
Látsz kigyúlni csillagot,
Tudd: anyám, már életében
Tűzcsillagként ragyogott!