Aki már az élet sok ízét kóstolta,
de érzi, hogy végtelen a megtapasztalás,
s élte bár véges, lelke éhe hajtja,
s életének tüze, a szellem, óriás.
A vágyból kilépve, ha megáll minden óra,
rohan teret, űrt harapni – vad ámokfutás -,
s magára eszmél álma-virradóra,
s már végtelen lelkében lát csillaghullást…
S vissza tud nézni a parányi valóra,
ahonnan elindult ez álomszárnyalás,
minden a nézőpont… hogy merre járt az óra…
ahogy te is látod, hogy lelked óriás.
Vándor szemében ritkán látsz értelmet,
mert vak térbe űzte a néma borzongás,
tudja, lelkének – a létcsapdába esve -,
minden távoli tűz csak főnis szárnyalás.
1 hozzászólás
Kedves András!
Örülök, hogy ide tévedtem. Nagyon szép a versed. Máskor is benézek.
Szeretettel:
Anc-Su-Namun