Friedrich Schiller: Hoffnung / Remény

Es reden und träumen die Menschen viel
von bessern künftigen Tagen;
nach einem glücklichen, goldenen Ziel
sieht man sie rennen und jagen.
Die Welt wird alt und wird wieder jung,
doch der Mensch hofft immer Verbesserung.

Die Hoffnung führt ihn ins Leben ein,
sie umflattert den fröhlichen Knaben,
den Jüngling locket ihr Zauberschein,
sie wird mit dem Greis nicht begraben;
denn beschließt er im Grabe den müden Lauf,
noch am Grabe pflanzt er – die Hoffnung auf.

Es ist kein leerer, schmeichelnder Wahn,
erzeugt im Gehirne des Toren,
im Herzen kündet es laut sich an:
zu was Besserm sind wir geboren.
Und was die innere Stimme spricht,
das täuscht die hoffende Seele nicht.

Az ember csak álmodozik, s beszél,
hogy szebb jövő az, mi várja;
boldogság, magasztos, aranyló cél,
ezt üldözi és vadássza.
Elagg a világ, majd megifjul,
s az ember hiszi, hogy meg is javul.

Az életet hozza a remény,
körbelebegi a víg kisfiút,
az ifjút vonzza a varázsfény,
és agg számára is van kiút;
mert bár a sírból már fel nem épülhet,
sír szélén utódnak – reményt ültet.

Ne hidd, hogy üres, nyájas képzet,
mely balga agyban keletkezett,
szívben jött létre, üzenet lett:
az ember a jóra született.
És amiről belső hangod szól,
lélek reménye, sose botor.

(fordította: Tauber Ferenc)