Kopár földeken gúnyosan dőzsöl a semmittevés,
ablakomon esténként befütyül a hideg szél,
a kamra régen üresen tátong, remény kevés,
kerge álmokban a nyomor keserűen mesél.
Szép emlék tovalibben múltnak gyönge szárnyán,
mindennapok kínja telepszik a néma tájra,
a magány kéjes fájdalma, mi szomorúan átjár,
lelkek boldogsága tűnik el a félhomályba.
Az est vakító fénye a sötét égen csavarog,
jajongva meghajló bús lombú eperfák árnyán
megvadult őszi szél, erővel, mérgesen kavarog,
süvöltve haláltáncát járja a vén betyár.
Sietve ereszkedik le a szürke köd, imbolyog,
sűrű bokrok között meglapulva csendben henyél,
a távolban olykor feltűnnek ijesztő alakok,
kísértetként libbennek, mint szélben a falevél.
A fa alatt egy öreg kis pad, kiült rá most a dér,
megkopott támláján lapul egy szerelmes levél.
Majd, ha felébred a természet, a nap is újra kél,
megfagyott szívekbe lassan az élet visszatér.
2 hozzászólás
Kedves Györgyi!
Szomorú hangulatot fest a versed, átérezhető minden fájdalmával. Van egy képem amit ilyen hangulatban fotóztam, egy kopott pad, rajta egy sárguló falevél, de olyan is van ahogy télen a hó félig belepi azt a levelet. Ilyen hangulatban készültek, mint amilyen a versed is. Nyár van félre a búval, kívánok vidámabb napokat.
szeretettel-panka
Szia!
Régen láttalak örülök, hogy tettél fel írást. Bár hangulata nem a nyarat idézi, mégis rdemes ilyen versekért elidőzni.
Szeretettel:Marietta