Goethe – Hagyj ragyogni

So laßt mich scheinen, bis ich werde;
Zieht mir das weiße Kleid nicht aus!
Ich eile von der schönen Erde
Hinab in jenes feste Haus.

Dort ruh ich eine kleine Stille,
Dann öffnet sich der frische Blick;
Ich lasse dann die reine Hülle,
Den Gürtel und den Kranz zurück.

Und jene himmlischen Gestalten
Sie fragen nicht nach Mann und Weib,
Und keine Kleider, keine Falten
Umgeben den verklärten Leib.

Zwar lebt ich ohne Sorg und Mühe,
Doch fühlt ich tiefen Schmerz genung.
Vor Kummer altert ich zu frühe;
Macht mich auf ewig wieder jung!

Hagyj ragyogni, amíg győzöm!
Ne húzz rám tiszta öltözetet!
Menekülnék a szép Földről
Le, s a biztos otthonban leszek.

Ott nyugalomba süppedek,
Megnyílik előttem a világ;
Levetkőzöm az ép lepelt,
A díszes övet, a pántlikát.

Eggyé válok mennyei formákkal.
Nem kérdeznek a család felől,
És ráncok nélkül körém tornáznak,
A szakrális közeg ad erőt.

Bár nem élek gond és fáradtság nélkül,
Mélyről jövő fájdalmat érzek.
Ifjú arcom a bánatba vénül;
Tégy örök fiatallá, kérlek!