Mint zakatoló vonat
agyamon úgy söpör
át a gondolat.
Kétség gyötör,
hogy talán nem is ez az élet,
vagy nem ez a jelen…
Nem is attól félek
ami megriaszt hirtelen
Kezeimmel sietve
hiába készítem a sok szépet
valahogy mind elveszik,
eltéved
e világ forgatagában
hol vagyok?
Hová lettek mellőlem az angyalok?
Bár kipingálom a lét szürke terét,
félek, hogy az a való.
Én pedig csak egy álmodó
lennék?
ELÉG!
4 hozzászólás
Jól kifejezted a gondolataidat. De azt javaslom, ha verset írsz, próbáld valamilyen versformában leírni. Először talán szokatlan és nehezen, de aztán belejön, aki igazán akarja.
Próbáld meg!
Szeretettel: Kata
Igen ezt még meg kell tanulnom 🙂
De ezt a verset a zaklatott hangulata miatt nem is próbáltam szabályok közé szorítani.
Köszönöm, hogy olvastál!
Kedves Szelibra!
Valóban nincs értelme ezt a művet hagyományos, szabályos formák közé beszorítani, úgy érzem, a pillanatnyi, zaklatott lelki állapotot remekül visszaadják a soraid.
Az utolsó sor pedig kifejezetten erőt ad az egész műnek, megerősíti, hogy nem törődsz bele a sorsba, nagyon tetszik ez a befejezés.
Az esetleges hibák ellenére is ötöst adok a versedre.
Köszönöm jerrynostro! 🙂