Temető e bolygó,
tömegsír a földünk,
időtlen időket
rideg sírban töltünk.
Temető e bolygó,
röpke perc az élet,
ám halottak napján,
visszatér a lélek.
Gyertyákat gyújtsatok,
sok-sok kicsi mécsest,
táncoló lángokban
viruljon az élet!
A lelkünk lobogjon,
mint friss gyertyák lángja,
leheljünk életet
a dermedt világba!
Üde legyen szívünk,
mint az őszirózsa,
s ki már nincs közöttünk,
emlékezzünk róla!
Akit nem felednek,
fennmarad a neve,
szívünkben élt tovább,
s örök az élete!
Temető a bolygónk,
e föld ősök pora,
de lelkünk tovább él,
az nem hal meg soha!
1 hozzászólás
Kedves Albert!
Elnézést kérek, de nem találok szavakat eme és a többi gyönyörű emlékező versedet olvasva.
Nagyon jól tudod a versszakokat ontani. Minden egyes vers olyan, hogy veszteség, aki nem olvassa.
Az utolsó szakaszt – engedelmeddel – kiemelem és – természetesen neved alatt az ARANYMONDÁS- gyűjteményében megőrzöm.
Szeretettel olvastam: Kata