Az élet a hívó hangját
Hallom, hozzád felkiáltja
És te kilépsz az Istenből
Elindulsz a nagyvilágba.
Fehér szívvel földre szállasz,
Beragadsz a barna sárba
És meglátod: Isten nélkül
Arcod milyen sovány, sárga.
Ha elhagyod az Úr-Istent,
Szép gerinced jaj, meggörnyed
És szívedre ráengeded
A kéjt: e vérszopó szörnyet.
Rózsaszínű meztelenség
Nevet feléd, hív a kacér –
És szívedben korbácsolva
Maró tüzet szít fel a szél.
Ez a vihar, mert nincs féke,
Minden falat, minden torlaszt,
Minden törvényt és akadályt
Legázol és széjjelporlaszt.
És a szíved odavágtat,
Ahol a vér-vágy énekel
A szemednek nem kell kereszt,
Csupán csak a láp fénye kell.
Lótusz virág szirmai közt
Fekszik majd a kéj mámorod.
Mohón iszod a kéj-nektárt,
A poharat nem számolod.
És egyszer csak a lelkedbe
Belenő a csömör, penész,
Úgyhogy akkor már a kéjhez
Megszokásból mindig bemész.
Lassan agyad is eltompul.
Elfelejted szűzességed.
Csak a gyönyört hajkurászod
És a bűn lesz a testvéred.
Végül a kéj is eltaszít
És kinevet és kikacag: –
„Üres ember, nincs már lángod
A vágyad és erőd: vacak.”
S akkor többé nem érdekel
Inger, sorsjegy, mámor, verseny.
Velőd szétmegy. Jaj akkor már
Nem törődhetsz semmivel sem.
Olyan leszel mint az állat.
Az Istent sem veszed észre.
Bambán bámulsz üres szemmel
És jaj, azt sem tudod: élsz-e?
A lelkedben a szép emlék
Olyan lesz mint az árva lom,
Mert a züllött idegroncsot
Elkerüli a fájdalom.
1 hozzászólás
Hú, igazán ilyen régen írtad a verset? Szép a tartalom, s általában a rímek is jók.
Kár, hogy a többi verset csak úgy összedobtad.
Kata