Mikor a révülettől a nyárba tekintesz
s hulló hajad őszét szórja ím szét a szél
suttogó sötét susog fáradtan füledbe,
az élet vize kiapadt, immár nem beszél.
Ha nem érted el álmaid sodró áramát,
hitevesztett semmiként tűnik el a szellem,
akár a kopár, fehér süvegét vesztett hegy
szégyentől részeg úttalan zúzó jellem.
Ne hagyd veszni álmaid derűs öles karját
Ragadd úgy, hogy ropogjon minden csont.
Mert ha kihunysz, kiégsz akár a réveteg múlt
te beléd a nagy isten többé áldást sem olt.
Fiak s húgok sírják a letűnt éveket
feletted, s csendes arcod üvegből bámul.
Utánad nem marad csak az elrobogó gyász,
néhány könny, mi hantodra hull, zárón, szótlanul.
4 hozzászólás
nagyon szép vers, gratulálok! Különösen tetszenek az alliterációk benne !
Kedves Zsolt!
Versed mindenféle szempontból megállja a helyét, örömmel olvasok ilyen költeményeket.
Megjegyzésem csupán annyi, hogy egy főnevet kisbetűvel írtál!
Üdv. Kata
Kedves Zsolt!
Versed tetszik, gratulálok.
Jó alkotást és sok sikert az Íróklubban!!
Üdv: Metal Koala
Kedves Zsolt!
Véletlenül akadtam versedre. Örülök, hogy elolvastam, mert felettébb tanulságos. Jómagam is elgondolkodtam dolgokon, s arra jutottam, mint már oly sokszor, hogy nem hagyom veszni az álmaim!
Nagyon tetszett!
Üdv: Kankalin