Ha meghalok, temessetek,
hideg földbe vermeljetek!
Engedjétek el lelkemet!
Ne siras_distinctsatok engemet!
Ne siras_distinctsatok engemet!
Végső utamra kísérjen,
táltos dobok hangja éljen,
jó testvérek doboljatok,
világ fényén ragyogjatok.
Világ fényén ragyogjatok!
Dalaimat harsogjátok,
szívetekkel vigyázzátok!
IsTen áldása érintsen,
Benneteket megkíméljen!
Benneteket megkíméljen!
Kopjafámra rárójátok,
élet fáját rajzoljátok.
Napot, holdat, csillagokat,
Büszkén futó szarvasokat!
Büszkén futó szarvasokat!
Értem könnyet ne ejtsetek!
Bánatot ne keressetek!
Emlékezzetek szavamra,
nevessen reménység arca!
Nevessen reménység arca!
Ha meghalok, én elmegyek,
más világra elrejtezek.
Nem jöhettek velem oda,
égi fénylő csillagokba!
Égi fénylő csillagokba!
Most búcsúzom hát tőletek,
áldott békét, szeretetet.
Tűznek lángja égbe mered,
Jó Testvérem IsTen veled!
Jó Testvérem IsTen veled!
2 hozzászólás
Emlékezés? Inkább az elmélkedésbe való a versed – nem?
Egyébként pedánsan összeállított, szép vers ez a – igaz furcsa, mégis – saját sirató-búcsúztató… Ráadásul nagyon érdekessé teszi a szakaszvégi duplázás!
Üdvözlettel: Kata
Szia Kata!
Igen azt hiszem igazad van hát ilyen mikor kapkodok.
Köszönöm igazából sokat foglalkoztat ez a dolog hogy milyen lehet saját búcsuztatót írni.
Érdekes élmény.
Köszönöm hogy olvastál és örülök hogy tetszett.
Üdv: Regös