Halk zene szól minden régi képen,
de nem látszanak az angyalok,
s a képekbe zárt öröm e zenében
zengi, mily boldogok voltak ott…
Egyenruhában, nyalkán, szépen,
nőik ülnek mellettük álmodón,
s tábori posta tépett széjjel
álmot, örök álomhírt hozón.
Mégis, mintha mindig itt lennének,
bár nem látszanak az angyalok,
hisz érzed – nagyon halk az ének -,
nem haltak meg ők… az idő halott.
10 hozzászólás
Szépen fogalmaztad meg versedben, hogy azok a régi képek szinte zenélnek, suttognak nekünk. Én is így vagyok vele. Sok régi képet őrzök, s ha előszedem, annyi mindent elképzelek. S ahogyan írod az utolsó sorban: "nem haltak meg ők… az idő halott." Mert szerintem is, a szeretteik lelkében örökké élnek tovább.
Üdv.
Szép verset írtál!Meghatódtam ,hogy fiatal létedre ilyen gondolataid vannak.Az én párom három évesen lett árva.Édesapjáról fényképet öriz.Most Te segítettél emlékezni.Köszönjük.
Szeretettel üdvözöllek:hova
így van, kedves Kata, köszönöm
Kedves Hova!
Apai nagyapám a Don kanyarnál esett el…
Róla szól ez a vers
köszönöm szavaid
üdv: András
Azért szeretem a verseidet, mert törekszel a ritmusra…
Nekem ha vers, akkor lüktessen, zenéljen…, nem beszélve a rímekről…
Tudom ezt nehéz összehozni, de úgy látom, neked sikerül..
További jó munkát és sok sikert kívánok.
Barátsággal.:Barna.
köszönöm, Barna
Szia András!
A gondoltaid mindig szépek, érzésekkel teliek.Gratulálok!
Szeretetel:Selanne
Köszönöm, Selanna:)
A Szépművészeti Lélek és Test kiálltásán olvastam: " A fotográfia nem arról beszél, ami nincs többé, hanem csak arról, ami egészen biztosan volt." (Roland Barthes)
A szeretteink nem múlnak el. Voltak, vannak, velünk, bennünk.
Poppy
milyen igaz…
köszönöm, hogy megosztottad, velem, velünk…