Nem akarom tudni, hogy más mit ír,
mennyit, és a napnak mely szakában,
hogy az írás neki is elixír,
vagy csak firkál úgy általában.
Nem érdekel, hogy kínomon röhög,
vagy csak bólogat okosan, bölcsen,
hogy fáj-e, amíg egy sort felköhög,
és gyötrelme a papírra fröccsen.
Nem számít vigasz, se bátorítás,
az elnéző mosoly is csak bőszít,
más verse bennem újabb árkot ás,
a fölém ült csönd kietlen kőszirt.
Hagyjatok hát mind, ti Megáldottak,
kik így vagy úgy, de bírjátok a szót.
Hagyjatok magamra – Átkozottak!
Nincsenek múzsák, s hamis minden csók.
8 hozzászólás
Akkor én most hogyan írjam meg, hogy a keserű tartalma ellenére nagyon tetszik a versed? 🙂
Remélem, ez csak egy múló hangulat volt, és azóta másként látod a világot!
Szeretettel: barackvirág
Épp pár perce fejeztem be legfrissebb versem, így most már kicsit jobban vagyok 🙂 Köszönöm 🙂
Erika
Csalódottság, elkeseredettség érződik versedből. Kívánom, hogy térjenek vissza a múzsák.
Szeretettel: Rozália
Talán már vissza is tértek, kedves Rozália 🙂 Köszönöm 🙂
Nekem az első két versszak tetszik nagyon
azokat sokkal könnyedebbnek érzem
a másik kettővel már nem igazán tudok jelen pillanatban 'azonosulni' de összességében tetszik a vers 🙂
Köszönöm 🙂
Nem álszent ez a vers egy kicsit?:))
nagyon jó, mint mindegyik!
üdv: András
Nem, András, ezt tényleg a totális elkeseredés ihlette – de szerencsére kint vagyok a gödörből 🙂 Köszönöm 🙂