rongyos ruhában
tengeted léted
és te sem érted
mért kell így élned.
Régen míg „éltél”
sosem henyéltél.
Volt asszony, gyermek,
most csak a vermek
sötétlő bűze
vár, s nem tudod űz-e
a vágy még
és kell-e ajándék,
hogy hajt-e a lélek
hol jobb ez az élet,
a régi világba,
hol szebbek a percek
és nem szerepelnek
benne kukák
és torz cimborák.
Hol édes az álmod
és nem kell azt várnod,
hogy lesz-e mit enned,
s nem reszket a tested
a mámor után.
Felnézel az égre,
a derengő kékre
és érzed, hogy léted
már nagyon rövid.
Elhagytak az álmok
a régi barátok,
a múltad bezártad
és nincs ki segít.
2 hozzászólás
Mindannyiunk élete bűzlik, és otthontalanok vagyunk, amíg igazán haza nem találunk. És ez a “haza” nincs is messze, csak bele kell hallgatni saját belsőnk csendjébe. Ez a vers is jó.
ez is jó vers… de ismered a véleményem.