a bánat levette,
selyemkezét masszív
vasszívére tette.
Üres jégszemében
repedt üveggyöngyök,
zokogva didergő
öröm göröngyök.
Végtelenbe vágtató
sziréna hangja,
kavargó színek
fakó lélekharangja.
Semmibe sepri
az összes kacatot,
amit tegnap
a sugárzó fénybe kacagott.
Vakon markolja
az árnyékba félretett,
sárban, mocsokban
szendergő életet.
A csillagporból zsebében
semmi sem maradt,
lapít a sötétség
a szemfedő alatt.
Egy könnyű kéz
égre szúrta a napot,
a világ a pakliból
húz egy újabb alapot.
1 hozzászólás
Nagyon jól sikerült versike! Gratula!