Félek a csendtől hajnalonta,
lelkem finoman kezébe vonja,
gyöngyök gurulnak szerteszét
a testtelen avas szürke porba.
Derekam simítja a fátyol
ködbe font ereje,
üresen szendereg testem,
megkopott delejes igézete.
Hasztalan hajtom
a nyár színe hagyott bókját,
búsulok kicsit az elavult kottán,
gömbölyűen szunnyadok
a kidobott kerti lócán,
álmomban talán valaki
vállamra teríti csókját.
2 hozzászólás
Kedves Edit! Mesteri kézzel mutatod meg az ellenpólusokat. A kiüresedést: "Üresen szendereg testem", és a vele szemben álló örök reményt: "álmomban talán valaki vállamra teríti csókját" Mint egy ragyogóan csiszolt kis ékkő, olyan ez a vers! Szeretettel: én
Köszönöm, drága Bödön! Hiányoztál!
❤ Edit