Hajsza

Jön a ború, sír az árva:
Keze karmol, szeme zárva.
Kapualjban ül reszketeg,
Feje felett dús fellegek
Ragadják az éjszakába.

Sűrű a köd, fojtón feszül.
Sárga füstben főig merül,
S rí az árva, reményt várva,
Félve remeg kicsiny szája.
Élő, félholt, mind menekül.

Úgy özönlik, mint egy csorda,
Lábát kapja: gyorsan hordja;
Alul szegény nincs egyedül,
Gazdag veszve rohan felül:
Így juthat majd őslénysorsra.

Dörren az ég: felleg pírja
Lesz az ember végső sírja.
Végzet lángja hull az éjből,
Közelre a messzeségből.
Tűzbe dől a város hídja.

Hallik paták dobogása,
Nyolc pár patkó ropogása.
Négy bősz lovas, négy hű hajcsár
Elsuhan a pirkadatnál.
Bomlik a köd sűrű rácsa.

Csuklya fedi lovas testét,
Magával hozza az estét;
Rémes arcát nem mutatja,
Hogy hol árthat, azt kutatja.
Terjeszti a sötét eszmét.

Ám távol, egy felleg szélén
Csillan egy pont. Fehér fényén
Szikra villan; távoz a négy
-Ki hordozza az éj sötétjét-
Hajnal első tüneményén.