Reszketek.
Lelkem sötét cellába zárva
kutatja a kiutat. Keres,
míg nem talál,
de nincs más, csak a
halál,
ki ajtótnyithat.
Fekszem, mintha halott
lennék,
de feltör pár szörnyű emlék,
és ázik az arcom
a könnyben.
Ez már nem az én harcom,
érzem, tagjaim
gyengülnek és csak
fekszem tehetetlenül,
míg a halál mellém nem szegül,
mint jó társam, ki
véremet szívva elaltat,
A testem már nem
én vagyok,
az a test már csak egy
halott
húscafat, mely fehéren
fekszik,
nem mozog.
A sírástól vörös arc megfakul,
a görcsösen felemelt kéz
halkan lehull
és elterül a földön.
Azt hiszem vége van már,
nincs tovább és meghaltam
végre,
de furcsa illat szűrödik a légbe.
Felnyögök és belebámulok
a fénybe.
Egy kéz nyomja mellkasom,
egy lökéstől
testem a földre zuhan,
elhagyom.
Lelkem a fény felé repül,
magasan, de nem egyedül.
Kéz a kézben valakivel,
nem láthatom, de elhiszem…
6 hozzászólás
Hoppá de furcsa a befejezése.
Ez egy igazi szabadvers Tőled.
Méghozzá egy komoly. Tetszett, még a “húscafat” is, csak őszintébb lesz tőle. Ahogy egyre tovább olvastam egyre lendületesebb lett.
Grat.
ölellek
Ja és még egy: írj több szabadverset is.
köszönöm. puszillak
Ez durva, amugy klassz és tetszik, de olyan mint egy horrorfilm 😀
Nem láthatom, de elhiszem – ez a lényege a hitnek. Nem látjuk Istent, de hisszük, hogy Ő vezet minden útunkon. Nagyon szép a versed. Egyáltalán nem szabadvers, mert a rímek tökéletesek benne.
halihó!
Tetszetős kis szabad vers tőled! Írj még sokat!
üdv: Eddie