A halál sosem kegyes.
A halál önző és büdös.
A halál nem hisz másban,
csak a pusztításban.
A halál elvisz,
de nem ő öl meg,
más teszi ezt,
talán én,
talán egy kór,
mi lezár egy kort.
A halál mit feketébe zártunk,
mert lelkünkben egy sötét folt.
Amikor meghal valaki,
s elmúlik valami a levegőből,
egy szívből,
a sűrű ködből.
Kereshetjük,
már elvitte a lelket.
Ő nem öl,
de nem is kegyelmez.
Mi lenne, ha végtelen lenne az élet,
főleg ma, mikor már mit sem ér egy élet.
Nem a halál öl,
az ember teszi vagy az idő.
Mégis a halálnak van a legnagyobb mersze.
Mindig lemegy az emberhez,
s mikor már nincs,
vagy nem lenne erő benne,
elviszi az ismeretlenbe,
elviszi messze.
Az ember magában hordozza a halált,
bár az élet is belőlünk ered.
A halálra feketét,
az életre színes fátylat tesznek,
s remélem, nem gyászolnak feketében,
belül színes lelkek,
mert amíg élsz,
addig élsz és a halál is egy fekete,
egy félsz.
2 hozzászólás
Kedves Fém Medve!
Gratulálok!
Megint egy elég kényes és keménytémát boncolgatsz.
Ami csak itt a keresztény világban csunya fekete.
Ám remélem te magad körül mindent világosan látsz, színesben!
Ahogy azt közép ésdél amerikában Lásd: Peru, Mexikó
A haláltól szerintem az fél aki nem élt vagy nem tett elegetéletében.
üdv: Béla
Kedves Attila!
A halált nem nagyon szeretjük, mégis foglalkoztatja az élőket. Nagyon egyetértek azzal, amit megfogalmaztál. Én még nem is gondolkodtam ilyeneken, de való igaz:
"Nem a halál öl,
az ember teszi vagy az idő.
Mégis a halálnak van a legnagyobb mersze.
Mindig lemegy az emberhez,
s mikor már nincs,
vagy nem lenne erő benne,
elviszi az ismeretlenbe,
elviszi messze."
Tetszik a meglátásod. Soraid hosszának hullámzása formailag is illik a hallállal kapcsolatos emberi érzéseinkhez: bizonytalanság, félelem, természetesség vagy épp értetlenség…
Tetszett a versed, gratulálok!:-))