Dalolj poéta – vagy dúdold halkan
azt a dallamot mi lelkedben ébred,
mondd ki a szót, vagy csak gondolatban,
magadban adj ritmust, vagy talán érezd,
hogy mi az, mi visszhangot kelt benned,
miként dicsér egy lángoló éjszaka,
szeretőd ölében mint ég tüzed,
aztán nyugalom, már rád simul karja.
Dalolj poéta – vagy nem is – üvölts,
üvöltsd világgá fájdalmad, könnyebb lesz,
karcos vörösbort kapj kezedbe. tölts
és igyál, jó néha szállni, nem kellesz
Istennek, a Fiúnak, te magad vagy
mindkettő, szegezd keresztre tested,
érezd, véred folyik, a világ elhagy,
ördög markába csapj, övé a lelked.
Dalolj poéta – de nem is – hallgass,
nem kell már a szó, a halottak csendje,
némaság fon rád hálót, csak zavarsz,
hallgass hát, az öreg temetők kertje
dalokat rejt, ülj egy padra és hallgasd,
lelkedben szól az a dallam, elringat,
tűrj, ne lázadj, soha ne "kiálts farkast",
örök az éjszaka, hajnal nem pirkad.
4 hozzászólás
<iframe width="560" height="315" src="https://www.youtube.com/embed/mqxuCmz7wkE" frameborder="0" allow="accelerometer; autoplay; encrypted-media; gyroscope; picture-in-picture" allowfullscreen></iframe>
Hiába intetted magad hallgatásra, csak daloltál nagyon is szépen. Én a saját magad iránti intelmeket látom soraidban, mely gondosan kidolgozott alkotás. Te csak dalolj és ne törődj a gonddal! Jó volt olvasgatni versed. Szeretettel. Éva
Nem tudom miért, Vörösmarty A vén cigánya jutott eszembe.
"Húzd, de mégse – Hagyj békét a húrnak". Persze más kor, más problémák, de mégis. Vagy mégse?
Üdv: Kati
Elfelejtettem értékelni. Bocsánat.