Hallottad, ahogy összetörtem a szavakat,
dühömben elvetettem őket,
s értelmed tengerébe dobtam
elefántcsont-fehér testüket.
Hallottad, ahogy dühömben képed szaggattam,
emléked törölni eljöttem,
s kiirtottalak tűzzel-vassal,
hogy ne legyél többé itt bennem.
Hallottad, ahogy dühömben hegyet megmásztam,
és hogy oly messze legyek tőled,
minden csúcsra őrültként hágtam.
S mikor megmásztam minden követ,
ugrottam…
2 hozzászólás
Gratulálok Davey!
Elképesztően gonosz kín ez mi ekkora ugrásra késztetett! Éreztem a mélységet, mely tátongott alattad. Bizony félelmetes mikor a szívből tűzzel-vassal irtunk! Elgondolkodtam verseden – ismét hosszan – hm…egyet tudok, hogy e kín a versed erénye lett. Tehát, át kellett élned, hogy ily remekül le tudd írni.
Davey! Nem is értem, hogyhogy nem olvasták ezt még többen.. Nagyon tetszik, főleg a befejezés. Gratulálok! Andika