Fekete csipkés szemfedőben jajgat,
s hajtogatja: “ senki nem hallhat”.
Azt szipogja megtépetten, sután,
hogy hazug mesékben hitt oly’ bután.
Ott vacog most a fagyos földben,
ott bolyong kihűlt, véres ködben,
Ott kérdezi a mindenható Istent,
ott síkit némán, hol választ hittem.
Bánatos magányban hangosan zokog,
mert még holtában is fájón dobog.
Még most is várja, hogy szeressék
még most is bánja, hogy szerették.
6 hozzászólás
Egy vers a csalódásról? Nekem ez jött le! (Előbb-utóbb kimászik koporsójából az a szegény szív) 🙂 Jó!
Tetszik a versed, nagyon jól érzékelteti a fájó szívet…Remélem már nem fáj annyira…
Kedves Nola!
Nagyon magával ragadó. A legjobban az tetszik, hogy nem szavakat, hanem valódi mondatokat írsz, ráadásul olyan rímekkel, amik “rendben ülnek”.
Jó volt olvasni. Gratulálok: A.
A szív sosem halhat,
Mert naív,s a reményre hallgat!
S ha a fagyos tél végeszakad,
A szív is új tavaszra virrad!
/ Jó vers 🙂 … tetszik… /
Tetszett..nagyon is…
Szeretem a szomorkás verseket, nagyon tetszik.
"Bánatos magányban hangosan zokog,
mert még holtában is fájón dobog"
ezért a két sorért pedig külön megemelem a kalapom előtted 🙂