Homályba vész az élet, s nem tudom
A varjak mik körülöttem szálldosnak
Látják e mit én nem láthatok lentről
Onnan olyan tágas minden de a
Tág sebek mik testem fedik láthatatlanok
Talán társaim vakok…
Vagy bennem van a hiba,
Az az irtózás mely sosem ereszt…
Gubbasztok a sarokban hullanak könnyeim
Ynágam országában halhatatlan vagyok
Ott igen… és lelkem mégis ide vágyik
Kár, hogy mindent rég feladtam
1 hozzászólás
Megkapóan szép a versed. Szerintem nagyon élő vagy:)