Egy mór kastélynak roskadozó ereszén
tornyain egy ősi kegyhely csarnokának
Elszánt harcos arcra festett kenetén
fölszentelvén szolgálatát házurának;
Szépséges ágyasnők sóhajában
rég letűnt háremek testiségén
domborművek íves ablakában
megtorpanó szellők gyöngeségén;
árny kövei vénséges, sötét szentélynek
s néma harangtornyok oldalán az élek
vesszőt adnak ijesztően hűvös szélnek,
jeges szellőt hasítanak néma élek:
ott, ahol az évszázadok pusztítása
ürességes borzalmakat hozott,
kinőtt egy alázatos kányazsázsa
becsapván tavaszt, virágozott.
Mielőtt a naplemente összevérezné
megvillant egy apró sárga levelet;
érdes szára bánatos, ez teszi még szebbé
testesítvén könnyeket, ő is ősszel született.
Nagyra nőtt a kopár alföld, jól emlékezem:
így e gótikus árkádsor is romokban áll
megtört, öreg kőlapot simít hideg kezem
régi port törölve földesúri kort talál.
Itt az oszlopok között, volt lovagvilág
mára pár növény maradt mélabús faként;
fogadd el, hát Kedvesem, itt e pár virág
leszakajtom szerelmemnek vallomásaként.
Hisz ők tanúi voltak románcaimnak
múlandó időknek, végtelen karolásnak
őrizvén titkait fohászaimnak
gyászoló mélységnek, éjjeli dalolásnak.
Bánatom jelképei e virágok
bevallhatom, mert a keserűség kemény;
halálommal tűz marad, zsarátnok
s a fájdalom, ha elégett a remény.
Okoztam hát megbotránkozásokat
azzal, hogy érzelmeket követtem?
költő lelkem szerelmet nem válogat
mint e virág, romok közt születtem.
Őrizd hát Nívea e csokrot, rejtsd el!
benne van a sorsom, egy véget ért álom…
hisz ez a halálon is életet lelt fel.
Míg én az életben találtam halálom!
Eredetileg így:
Flores muertas
En el roto frontón; en el alero
del alcázar muzárabe; en la grada
del templo antiguo que el audaz guerrero
ungió su frente y consagró su espalda;
En el desierto harem donde cautiva
gimió tierna beldad; en los relieves
que, decorando la ventana ojiva,
quiebran el vuelo de las auras leves;
en los muros del viejo santuario;
en el estéril pedregal sombrío;
en la arista del mudo campanario
que azota el viento aterrador y frío:
donde los siglos con veloz carrera
dejaron hondo y espantoso estrago,
burlando á la encantada primavera,
crece la humilde flor del jaramago.
Sin matizarla el sol con tintas rojas
es su tristeza su mayor encanto;
de áspero tallo y amarillas hojas,
nace en otoño y simboliza el llanto.
Yo lo recuerdo aún: lleguéme un día
de una llanura en la extensión desierta,
á la ruinosa y gótica arquería
que un castillo feudal tiene á la puerta.
Y del plinto en que antiguos moradores
estuvieron sus justas preparando,
corté las tristes y amarillas flores
que en testimonio de mi amor te mando.
Ellas guardan las plácidas historias
de aquellas horas, por fugaces, gratas,
que vieron tres románticas historias
hondos duelos y alegres serenatas.
Cada flor mis tristezas simboliza,
y á revelarte mi amargura alcanza.
Queda, al morir el fuego, la ceniza,
y el dolor, cuando muere la esperanza.
No cause á nadie fútiles asombros
hallar amor sobre mi vida inquieta;
como la flor que nace en los escombros,
es el amor del alma del poeta.
Guarda, Nívea, estas flores; escondida
en ellas va la imagen de mi suerte…
ellas sobre la muerte hallaron vida.
¡Ay de mí, que en vivir hallo la muerte!