Tudom, te is kérted
legyen az átkozott,
ki oltandó tűzre
mindig csak fát dobott.
Mert ilyen, ki igaz
barátságot színlel,
és míg te szomjan halsz
ő jóllakik vízzel.
Ismerem az érzést,
én sem jártam jobban:
sok hamis barát közt
fuldoklok a porban.
Nem segített türelem,
mert csak őrajtuk múlt,
hogy a közös fénykép
oly hamar kifakult.
Ha nekem kettő volt
azoknak meg egy sem,
nem kellett szólniuk:
egyiket odavessem.
Most álnokul sokat
kérnek, ritkán adnak,
olyan vagyok nékik
mint préda a vadnak.
Azt hittem ismerem
mind, ki jobbját nyújtja…
De mit megismertem
az a magány útja.
Most én is azt kérem,
legyen mind átkozott
ki oltandó tűzre
mindig csak fát dobott.