Hamuként

Fekete körvonalként állt
a felkelő nap narancssárga, éjszakát kíméletlenül
megolvasztó sugarai között.
Egyik atomja sem tartozott többé
a narancsvörös köntöst öltő valóság
szánalmas három dimenziójához.
Kezét széttárta, nyújtotta volna ezer felé,
de egyetlen kéz sem akadt a térben,
mi az ürességben tapogatózó ujjakkal
összefonódott volna.
A bíbor ég felé kiáltott szavak duettet zengtek
valami napon túli létezéssel.
Hajnali szél hatolt finoman szövetei közé.
Igen, gondolta, igen, végre.
Amíg a nap teljesen betöltötte a láthatárt,
a szél az éjszaka utolsó apró foszlányaival
együtt hordta el, szürke, súlytalan hamuként.