I.
Formátlan foltok összefolyva.
Egybemosódtak mind, ahogy Isten akarta.
Birtokba venni nem tudja már
sem a szem, sem az elme.
Közös nevük lesz,
egy gyűjtőszó, majd az is elvész.
Élőlények voltak vagy tárgyak?
Fogalmak, összefüggések?
Maguk is csak címkéi valami másnak?
Kihúny a kód, amit tudtommal viseltek.
Nem kell már őket megszólítanom,
térben-időben egy tömb lettek, belső
határok nélküli azonos kiterjedés,
amelytől – noha meg sem mozdulok –
egyre távolabb tudom magamat.
Külön. Hidegnek. Idegennek.
Kályha többé föl nem melegít.
Ami maradt, az csak
holografikus vetületként élő
rezgés, csalóka álom, időmorzsalék.
Húnyó parázs, ahogy még egyet lobban.
Kimerevített mozdulatsor. Szétvágott film.
Sosem tudhatom, megtörtént-e,
átéltem-e, vagy csak képzelem.
Érezni vágyom innen, már utólag.
Mint simogatást az erdőbe kiláncolt,
lassú halálra ítélt kutya.
II.
„A hamvadó üszökből
egy könnyű szélfuvallat
támasztott végtelen tüzet.” – – –
– csakhogy e három sorral kezdett
versem is elakadt végül, ráfagyott
a hómező-fehér papírra,
elveszett, mint postán a levél,
s a koromszemek mind világgá szöktek,
fekete pitypang szertefútt pihéi,
életjeleim, árva kis betűk.
Mégis eljöttél, hóban gyalogolva
a buszmegállótól a kapuig.
Tél volt, mondtam is: életem utolsó tele.
Csak egy szobában tudtam fűteni.
Sok telet megélsz még, lüke költő – súgtad.
Bolyhos törülközőmet arcodhoz szorítva
futottál zuhanyozni. Aztán vissza,
könnyű léptekkel, szinte súlytalan,
s a magas cserépkályha falához húzódtál,
én meg hozzád, hogy felmelegedjünk.
Tűzben pattogó fahasábok,
két nyelv, két lángnyelv tükörtánca,
két lélek egymás tükörképe,
köntösöd szétnyílt, tárult a lábad,
csípődben ősidők örvénye,
barlangodban a bizonyosság
ölelt, szorított, emelkedett,
titkaid mélyét betöltöttem,
ott voltam otthon, ott születtem,
sikolyod köldökzsinórjával
kapcsolódtam a Mindenséghez,
hátad a meleg, barna csempék
támasztották. Így teremtettél.
III.
Nem lett volna szabad elfelejtenem
életem szakrális pillanatait.
Nyílegyenes gyalogutamra ejtettem
mindet, ügyetlenül. Csak ezt az egyet,
a cserépkályha előttit sikerült megtartanom.
Telente jól jön.
Nem hagy megfagyni itt,
a „Feltámadunk” feliratú kőerdőben,
ahol egyedül én vagyok ébren,
nehogy elmulasszam a pillanatot,
amikor majd jössz, hogy kiszabadíts.
2 hozzászólás
Kedves Zoltán!
A legnagyobb tisztelettel írom ezt: köszönöm szépen Mester!
Szeretettel: Szabolcs
Kedves Zoltán!
Megrendítően jól írsz!
Más nem is jut eszembe, a hatástól!
Szeretettel gratulálok: Ildikó