Hova is tartok, én átkos vándor,
Hol találom a nyugalmam, mondd hol?!
Szemedben megláttam a világot,
Ahol virágok nyíltak s boldogság sugárzott.
Láttam kihívó pajkos mosolyod,
Kezed, melyben míves kardod fogod.
Harcra hívtál, játékos küzdelemre,
Melynek talán mégis van tétje…
Szememben azonnal parázs lobbant,
Ínyemre volt a csata, mit eszed kiforralt.
Pengéink élesek, seb mégsem esett,
Vörös foltot a földre vérünk nem festett.
Nem hajtott bosszú, sem fájdalom,
Csupán az öröm, és egy régi álom…
Dolgunk befejezetlen maradt,
De lesz még, hogy kezünk acélt forgat!
Hamarost eljő az idő összecsapásunkra,
Sebektől tarkítva egyikünk nem áll majd talpra.
Ez lesz a mindent eldöntő végső ütközet,
Mit nem látott lelked, sem világunk: a képzelet!
2 hozzászólás
Kedves Serafis!
Elismerésem.
Nehéz témában , gyönyörű verset alkottál, ez a "képzelet", már leírt valóság.
Nagyon szép, kidolgozott vers, picit a főiskolás évekre gondolok, mikor elemezni kellett…
Ma már egyszerűbb…ütős…))
Grati: d.p.
Kedves Dinipapa!
Köszönöm szépen hozzászólásodat. Én ezt nem tudom minek nevezni. Ez tetszett, így alakultak a szavak.
Üdv.:
Serafis