Valahol egy ér elindul, szalad,
kis patak, de máris mily kevély.
Tűnődve áll meg partjain a vad;
valódi énjét rejti még a mély.
Mandula szemű őzsuta szökell,
szűkül a tér, a víz uralni vágy.
Folyó már, a mindennel birokra kel,
s vészjóslón hallgat a hűs mederágy.
Árad a víz, a világot nyeli,
felfalja a vén, pökhendi Földet.
Még lehet, még meg lehet menteni.
A vizek alján harsányak a csöndek.
10 hozzászólás
Kedves Netelka!
Csodálatos a versed.
Nagyon tetszett.
Üdv: harcsa
Köszönöm szépen!
Erika
Szia!
Aktuális a versed (sajnos), és nagyon szépen megírtad. Gratula!
Kedves Scherika, köszönöm!
Erika
Kedves Netelka!
ismét egy gyöngyszem: szép, amint kitágítod széltében és mélységében az erecskét, benne az őzsuta képe is megkapó ( áradó Gemenc?), bár a mélységre "csak" utalás van, de nem is lehet másként, mert itt már átvitt értelművé is válik, ill. egyszerre mélyül ás tágul a természet a filozófiával… ha jól értem…közben persze megőrződnek a természeti képek.
nagyon szép vers: Szindbád
Kedves Szindbád, köszönöm az értő, érző olvasást 🙂
Erika
Kedves Netelka!
Elismerésem!
Nagyon szépet olvastam!
Üdv:sailor
Köszönöm szépen, kedves sailor!
Kedves Netelka!
Szomorú de nagyon hű ábrázolása az áradó víznek.
Szeretettel gratulálok: oroszlán
Köszönöm szépen, kedves oroszlán!